Hotel Végtelen

Melyik az az évszak, amikor Gábor és Viora egymás vállán sír naphosszat, amikor Kálmán minden nap hanyatt esik a csúszós utakon, amikor a legjobban szoktunk fűteni az albérletben, ahol lakunk? Igen, kitaláltátok, a nyár. De mi most a télről fogunk értekezni ezen cikk keretei között, mert hát mégiscsak az az aktuálisabb.
Lássuk, hogyan telnek életünk napjai télen.
Előrebocsájtom: nem véletlen, hogy egyetlen olyan fotót sem láttatok rólunk, ami télen készült. Ennek nem csak az az oka, hogy petyhüdt testünkre a többrétegű öltözködés rossztékonyan hatna, és az évek során elliptikussá vált alakunk szabályos gömbbé válna. Sajnos van egy komolyabb dolog is a háttérben, amit úgy neveznék, hogy a rádiósok téli fotózás-ellenessége. Mivelhogy nem szeretjük a hideget, nem szeretjük, ha hidegben fotóznak minket; ugye logikus.
A közös albérletben, ahol lakunk (Bp., Kottáner Ilona tér 2), ilyenkor (télen) mintha megállna az idő. Mindhármunk szobája csendes, egyedüli felüdülés kizárólag akkor érzékelhető, amikor adásnap van. Amúgy is félszavakból értjük egymást, de a tél beszédkészségünk teljes elvesztésével jár együtt " kommunikációnk morgásokra redukálódik. Íme egy példa:
- mmmm (MG, gyere, kész a kaja)
- hömpfff. (nem vagyok éhes)
- mmm m m mm m m (a kedvencedet főzte a Kálmán, finom szarlevest)
- bimm. (hagyjál kérlek)
- mmmm mmmmmfosmmm (na, egyél egy falatkát, még meleg)
- rörr. (fázom)
Első körben mindhárman úgy gondoljuk, megfelelő derűvel elviselhető ez az évszak is. Aztán, az első hó leesésekor jön a pánik, ami csak fokozódik a nem múló mínuszok beálltakor. Esténként, az albi közepére rakott máglya mellett elmerengünk a régmúlt tavasz és nyár szépségeiről, miközben, mintegy nosztalgiaképpen, adásainkat hallgatjuk vissza " addig sem kell nekünk beszélni. Időnként valamelyikünk saját fejét fogva térdre roskad, és jaj, a fiatalságom, boldogságos tavaszom kiáltással zokogni kezd, mire másikunk az aranyló búzamezők, hová tűntetek című monológgal replikáz. A korona a téli estékre a Hajmási Péter eléneklésével kerül, természetesen ekkorra már a forralt bor elfogyott.
Téli estéink egyenes következménye a másnapi bőgve, üvöltve ébredés " ezt tudván, már a tábortűz összekészítésekor fogalmazzuk az elnézést kérő-levelet a Kottáner Ilona tér lakóihoz.

Így telnek életünk napjai télen.

Íme, elkészült az első Hotel Végtelen-es videoklip; és mivel adásrészleteket is belevágtunk, a neve legyen rádióklip. Elkészültekor maximálisan figyelembe vettük a 2008-as nagy slágerünk, nevesül a Mikimix alkotási axiómáit. Nem mondom, hogy ez a mostani van annyira beteg, de azt sem, hogy nem fog egészségkárosodást okozni, ha kettőnél többször nézed meg. Döntsd el Te.

(ide kattintva a klip készültének helyszínéről nyerhetsz némi információt)

Sokat gondolkodtunk azon, hogy nekünk milyen heppjeink vannak adás előtt, amiket annak érdekében csenderítünk le, hogy a műsor sikeres legyen. (Csenderíteni: készíteni, csinálni, elvégezni). Nos, ezek is olyan dolgok, amiket csak azok látnak, akik méltán nevezhetik magukat a Hotel Végtelen című kultműsor műsorvezetőinek, vagyis mi hárman; név szerint: Viora, Kálmán és Endzsi.
Mik ezek a kabalák? Endzsi az amerikai-foci-bajnokságokból ismerős szokásokat honosította meg magára nézve: ugyanabban a " természetesen mosatlan " zokniban hajlandó csak mikrofonhoz ülni, amit már 6 éve használ. Viora csuklószorítójáról volt már szó korábban, mint ahogy Kálmán testékszereit is említettük már a ruházkodásnál. De ne is ragadjunk le ezeknél a dolgoknál, sokkal inkább vegyük sorra a különböző kultikus mozdulatsorokat, amik biztosítják az adás gördülékeny menetét.
Van először is a haldokló galamb nevű akrobatikus rítus. Ez abból áll, hogy egymással szemben állva, felsőtesttel előredőlve, kezünket kicsit hátratartva legyezünk, mintha szárnyunk volna, miközben fülsiketítő,ordító-vinnyogó hangokat adunk ki, első rekedésig. Ezután jön a gömbimádás, aminek lényege egy felettünk lévő, képzeletbeli óriásgömb simogatása; ezt is egymással szemben állva követjük el. Levezetésként jön a féregtánc " ennek lényege, hogy a terasztól a stúdióig tartó 15 métert a földön kúszva, féreg- járással tesszük meg.
Ezek után a műsor csak sikeres lehet, és az utolsó percben történő bevonulásunk már a legszebb bokszmeccses díszbevonulásokat idézi; Tudjátok, biztosan láttátok már, ilyenkor a bokszoló elmélyülten közelít a ring felé, mögötte haladnak segítői, és magasba tartják az esetlegesen már megszerzett világbajnoki övét. Nálunk is hasonlóképpen kell elképzelni ezt, csak öv helyett az eddig kapott (általatok küldött) sms-eket tartjuk magasba, miközben elszánt arccal bevonulunk a stúdióba.
Alkalmazunk kabalafigurát is, aki beöltözik a műsor jelképének, egy óriás erszényes-ördögnek (Sarcophilus harrisii), és ezzel hergeli a többi műsorvezetőt. Mindezek a dolgok eleddig háttérben maradtak, most már erről is

Bizonyára mindenkit érdekel, mit tartogat a jövő... Fogalmam sincs. Azt viszont tudom, mi van ma- és hogy jutottunk el idáig. Jelenleg 2040-et írunk, a Hotel Végtelen több, mint 30 éve üzemel. Furcsa belegondolni, hogy volt idő, amikor még heti egy adásunk volt és az is csak két órában. Persze ez csak pár évig ment ilyen döcögősen, 2012-re már heti kettő-, 2015-re pedig heti hét adásra tornáztuk fel az adásidőt. Mondtuk is viccesen a hallgatóknak, hogy "miattatok jó a műsor", holott mindenki tudta, hogy miattunk jó. Mindegy. Nem volt könnyű minden napra új témát kitalálni. Mert szerteágazóak ugyan a párkapcsolati dolgok, meg minden ember más és más, de akkor is. Már azon gondolkodtunk, hogy vagy visszavonulunk pár évre vagy néha-néha csak ismétléseket teszünk be élő adás helyett. Ám 2020-ban váratlan fordulat következett. A Kossuth rádiót államilag megszüntették és az akkori kormány felkért minket, vállaljuk el, hogy helyette HV-Rádió néven, napi 24 órában nyomjuk a műsort. Persze azonnal nemet mondtunk, még annak ellenére is, hogy az országos felmérés szerint, az akkori népszerűségi indexünk meghaladta a Derrick feügyelőt alakító Horst Tappert ´80-as évekbeli ismertségét. Ígértek fűt-fát: sztár-fizetést, ami vetekedett volna Madonna jövedelmével, saját személyzetet, rádió igazgatói állást. Minket ez hidegen hagyott. Nem akartuk elhagyni a Kun rádiót. Végül sikerült külön-külön, mindhármunkat meggyőzni. (MG-t egy konditerem bérlettel és két kutyával kenyerezték le. Kálmánt azzal az új nyelvtörvénnyel, hogy a "Kiss Kálmán" szó nem csak köszönési forma lesz, hanem a száz leggyakoribb magyar szó helyett is törvényileg a "Kiss Kálmán" szót kell kötelezően használnia minden magyar embernek. Viorát pedig az új, kínai SMS fallal, ami egyszerűen soha sem törte többé ketté a hallgatói SMS-eket.) Ezek után még problémásabb lett a Non-Stop adásidőt betölteni. Próbálkoztunk a személyenkénti, 8 órás váltott műszakkal, de ez egy hét után megbukott, mert az ember egyedül kevésbé tud ütős poénokat mondani és nevetni azokon. A megoldást az amerikai akciófilmekben látható, fej mellé szerelt miniatűr kamera és a mindig a száj előtt lévő mikrofon hozta meg. A hallgatók a "HV rádió setup-box" néven kapható ketyere segítségével az addigi hang helyett, három TV képernyőn egyidőben követhették mindhármunk mindennapjait. 2035-re ezt felválltotta a szemünk által látott képet és a fülünk által hallott hangot közvetlenül kisugárzó berendezés. Na, de kit érdekel a technika! A lényeg a lényeg: mára a világ összes országában fogható a HV. Szinkrontolmácsok hada fordítja szünet nélkül a szavainkat azon kevés ember számára, akik még mindig nem ismerik a magyar nyelvet, mely - nekünk köszönhetően - a világ első számú idegen nyelve lett. A kiszolgáló személyzet létszáma 90 ezer fő körüli, a befolyt jövedelem az ország GDP-jének 98%-át alkotja. Mi viszont kitartottunk egyás mellett. A műsort a mai napig hárman vezetjük és nosztalgiából néha bejátszuk a "Tart még a bál" című slágert. Azon szerencsés hallgatókkal, akiket a Világbizottság havonta kisorsol, hogy velünk beszélhessen, a mai napig tegeződünk és biztatólag szoktuk mondani, hogy: - "Hagyjátok már ezt a Gábor bácsi, Kálmán bácsi, Vió bácsi megszólítást." Milyen vicces ma a "pénz a legkevesebb" szlogenünk, ami még 2008 körül realitás volt! Az "MG´s Blues-Kocsma" világhálózat, a "Viora´s Fashion" divatmárka és a "KKálmán´s Secret" illatszercsalád éves összbevétele képes lenne fedezni egy közepes ország éves fogyasztását. Mi a sikerünk titka? Valószínűleg az állandóság. Minket ugyanis a fent leírt dolgok egyáltalán nem érdeklenek. Minket - így hatvan év felett is - az első randi, a "lényeg", valamint a néhai Bon Jovi és L.DiCaprio nyálas volta foglalkoztat - ahogy a hallgatókat is.

Köszönjük Csabának, várjuk a további élménybeszámolókat, fiktív sztorikat, mindent, ami a műsorral, vagy velünk kapcsolatos, és megosztanátok másokkal - ez a honlap a Tiétek is.
Ide lehet karcolgatni: hotelvegtelen@radioq.hu

Sziasztok.

Felhívásunkra, melyben megkértünk Titeket, ugyan írnátok nekünk pár sort, érkezett néhány iromány. Ezeket folyamatosan közzétesszük az oldalon, hogy lássátok, nem vagyunk hernyók.

Alant következik egy ismeretlen hallgatónk írása:

- Kálmán, gyere le a fáról!
- Nem.
- Gyere már le, Kálmán, két perc és adásban vagyunk!
- Nem megyek le.

Mg kezdte elveszíteni a türelmét; Viorára nézett, aki egykedvűen sóhajtott, és kezét széttárva jelezte, nincs ötlete a probléma megoldására.

- Kálmán! Ne szórakozzál már, gyere le a fáról!
- Nem.
- Gyere le, a Viora sír.
- Nem megyek le.

Viora sírt. Adás előtt mindig elérzékenyült. MG toporzékolt, és gyűlölettel teli pillantásokat vetett fán álló kollégájára. Közben a rádióban az előző műsor utolsó zenéje halkulni kezdett. Másodpercek múlva csend lesz, az pedig felettébb kínos. Két riadt tekintetű technikus dugta ki fejét az ablakon - így pontosan láthatták azt, hogy a Hotel Végtelen stábja már megérkezett, de egyikük a rádió épülete előtti fán áll.

- Kálmán bá, jöjjön le a fáról!

Hiába kérlelték ők is, hajthatatlan maradt. Most már biztosan csend van, ebből óriási balhé lesz a következő stábgyűlésen. A főszerkesztő dühös lesz, a hallgatók csalódottak. Néma csend. Mindenki a másikat nézi, de senki nem tudja, mi van. Blama.

- na MOST hajlandó vagyok lemenni a fáról.

Végül Kálmán lemászott, és faarccal elindult befelé. Viora maga elé morogva követte társait a stúdióba.

- nem igaz, hogy ezt minden héten eljátsszuk…



Köszönjük ismeretlen hallgatónknak, várjuk a további élménybeszámolókat, fiktív sztorikat, mindent, ami a műsorral, vagy velünk kapcsolatos, és megosztanátok másokkal - ez a honlap a Tiétek is.
Ide lehet karcolgatni: hotelvegtelen@radioq.hu

Sziasztok!

Régóta terveztük már, hogy a sok mesélős cikk után némi képanyagot is közzéteszünk életünk napjaiból; azért elevenítsük fel kicsit, említés szintjén a sorozat dicső tagjait, csak hogy a lenti videót el tudjátok helyezni a sorban.

Életünk napjai
Életünk napjai 2
Életünk napjai 3 - a lakás
Életünk napjai 4 - a hazaút

Természetesen, ha szorgalmasan olvasgatod a honlapot, akkor egyéb mellékszálak is felbukkannak, de a lényeg az, hogy most következik az életünk napjai, képekben.

Írtam már Neked arról, milyenek voltak a kezdetek - a kezdetek, a hetvenes évek végén.
És írtam már Neked arról is, milyen volt a folytatás - a nyolcvanas években.
Van egy fejezet, ami kimaradt. Idáig.

A történetet ott hagytuk abba, hogy véget ért a balatoni nyár a nyolcvanas években, és egyszercsak ránk zuhantak a kilencvenesek. A rendszerváltás magával hozta a sok kereskedelmi rádiót, ami természetesen konkurenciát szült volna nekünk - ha ismertük volna valaha is ezt a fogalmat. Ne feledjétek: mi a popkultúra része voltunk már a hetvenes-nyolcvanas években is, így rajongói táborunk apadásának feltételezése egyenes út lett volna az elmegyógyintézetbe, az ufó-hívők mellé. Senki sem gondolhatta akkoriban, hogy velünk konkurálhat, kérdezz meg bárkit erről a még élő másodvonalas rádiósoktól.
De mégis, változtunk mi is, a világ is; ebben a sorrendben. Ha olvastatok a sorok között, tiszta sor számotokra, hogy megalakulásunk és működésünk nyomot hagyott nemcsak a magyarországi popkultúrában, hanem a történelemben is, már ami az európai vonatkozásait illeti, legalábbis. Az, hogy a berlini fal leomlott a nyolcvanas évek végén, nyílt titok, hogy egy átmulatott éjszakának köszönhető. Napi programmá vált ugyanis a Balaton parton, a késő nyolcvanas években, hogy mikor mi vezettünk műsort németül, a turisták kedvéért, kiürült a part, és mindenki rádióközelben igyekezett lenni. Ennek egyenes folyománya volt, hogy meghívást kaptunk Berlinbe, pár vendégműsor levezénylésére. Ezek természetesen gördülékenyen mentek, noha németül egyikünk sem beszélt valami jól, mégis, a tömegpszichózis nagy úr - felállva tapsoltak, virágokkal vártak minket a stúdiók előtt. (Ez a turné a transzgermániai expressz néven vonult be egyébként a rádiózás történelmébe, nézz csak utána bátran!)
Szóval, az egyik általunk elfogadott meghívás a berlini Meerschweinchen Fm-ben zajlott, ami a berlini fal tőszomszédságában állt. A rádió főszerkesztője elkövette azt a hibát, hogy MG szemébe nézett, aki akkoriban nagyon háklis volt erre, ezért Gábor keresztülhajította a berlini falon.

(- Ich gratuliere Ihnen, es war schön!
- mi? Gringók, ez a szemembe nézett… gyere ide.
- Bitte mich über den Wand nicht zu werfen!)

A keletkezett lyukon ijedten átnéző katonákat meg megkergette, úgy kellett visszahoznunk a határból.
(a történelmi eseményt a „berlini defenestratio” néven jegyzik)
Akadtak kisebb kaliberű, ma mégis gyakran emlegetett eseményei is a kilencvenes éveknek, amik szintén hozzánk köthetőek.
De tényleg, soha nem gondolkoztatok el azon, hogy vajon Kovács Ákosék egyedül hozták létre a Bonanza Banzait? Nem furcsálltátok soha, hogy ekkora siker mögött ténylegesen kik állnak? Mi voltunk azok. A Bonanza Banzai egyébként egy anagramma, de már elfelejtettük, mit jelent. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy Kálmán Ákosék lelkére kötötte, hogy erről sosem szabad beszélniük, így hiába is kérdeznétek, többet nem mondhatnak Ők sem.
És a műsorok? Azok rendben mentek tovább, ügyet sem vetve a múló időre. Minden nap kettő, egy reggel, egy este. Továbbra is megmaradtak a biztos pontok: a közös albérlet, a gitárpróbák, a rajongás, a szobákból kiszűrődő hangok.
Így teltek számunkra a kilencvenes évek.
És esténként ringató tengerről daloltunk altatót.

Mint minden évszaknak, az ősznek is megvannak a szépségei egyesek számára. Mi nem tartozunk az egyesek közé, legalábbis hármunk közül ketten kifejezetten kiütést kapunk akkor, amikor a még erővel rendelkező, de már halványuló napsugárban leesik az utolsó balek falevél is a fákról, és lehull a sötétség.
Most azt mondhatjátok, dramatizálok. Pedig nem. Életünk napjait viszont nem feketítheti be a szörnyűséges időjárás, mindannyian folytatjuk tavaszi-nyári tevékenységeinket, igyekezvén a legvégsőkig ignorálni a külső körülményeket. Úgy gondoljuk ugyanis, hogy ha erősen ellenállunk, idén elmarad az ősz, becsaphatjuk a természetet, és egy-két átmeneti hét után újra kitavaszodik (mint ahogy 2006-ban sikerült is). Hogyan néz ez ki a gyakorlatban? Nos, a strandoláshoz mereven ragaszkodunk az első fagy beköszöntéig. Ebben MG viszi a prímet, a falevél- lepte nudista strandon egymagában pityeregve nézi meztelenül, ahogy napról-napra jobban jegesedik a Duna. Viora saját szobájában éli remeteéletét, és azzal kísérletezik, hogy esetleg téli álmot tudjon valahogyan aludni, de ez minden reggel kudarcba fullad. Ilyenkor rendszerint elbarikádozza az ajtót, és csak kemény rábeszélések árán tud bárhova elmenni;
Kálmán a kivétel, Őt nem aggasztja annyira a nyár elmúlása, talán csak abban lehet észlelni a változást, hogy novemberre már emberes bajszot növeszt, amit télre szakállá varázsol emberi teste.
Úgy általában kijelenthető, hogy védőruházatot nem hordunk, csak mikor már kék a bőrünk, vagyis a pólókat pulóverre cserélés időpontját kitoljuk december elejére.
Ha megfigyeltétek, bármikor is van a műsor, mindig azt kamuzzuk benne, hogy tavasz van. És mivel meggyőzőképességünk egy agresszív, követelőző kövér hároméves szintjén van, néha még magunkat is átejtjük ezzel a trükkel.
Adásba-járásunk időpontja nem változott, viszont a hamarabb beköszöntő sötétség miatt a terasz-partynak vége. Az így nyert időben a rádió folyosóján járőrözünk, több időnk marad egymás szapulására. Az adások is fanyarabbak ezidőtájt, gondolom.

Hétköznap esténként otthon, a nagy közös albérletben minden októberben, népdalok éneklése közepette készítünk egy tépkedős-füzetet; tudod, egy alján perforált lapokból álló köteget, amelyen a perforált részek minden napi leszakításával lehet jelezni az ősz és a tél múlását. Ezen az ősz és a tél cirka 5 hónapja kapcsán 150 darab kis leszakítható részt vagdosunk be; művészi gonddal készítjük el ezt a tárgyat, hatalmas, festett iniciálékkal díszítjük, és a sok-sok munkaóra után máglyát rakunk belőle.
Őszi-téli depressziónkon csak az általatok elküldött ajándékok segítenek. Előre is köszi.

…és erről azért ejtünk pár szót, mert fontos, nagyon fontos mérföldköve volt ez életünknek. Nem szoktak olyat írni egy évforduló esetén, hogy „nagyjából”, de majd mi most szokunk. Ennek oka, hogy bár elég pontosan meghatározható a Partizánbál című műsor indulása a hajdani Budapest Rádióban (2005. augusztus 6.), kezdetben elég más volt a műsorvezetői felállás, mint az pár hónappal később kialakult. A végleges csapat körülbelül 2005 szeptember-októberében állt össze, és ők azok, akik mi vagyunk most is, mint Hotel Végtelen,

Az évfordulóra kaptok egy válogatást, régi alkotásainkból;

Prózában
Dalban
Moziban

Aki bővebben akar nosztalgiázni, annak jelezzük, hogy a www.partizanbal.hu továbbra is üzemel.

Azt, hogy mik történtek még akkoriban, itt olvashatod.

D.J. Bobo Celebration című száma szól... Elhalkul a "zene", közben a Partizánok - akik nem veszik észre, hogy már adásban vannak - beszélgetnek:
Viora: - Gábor, ez eszméletlen jó kis lemez!
MG: - Egyszerűen imádom!
Kálmán: - Ha ezt hallom, nem bírok magammal, táncolni akarok. Salsát.
MG: - Lemásoljam nektek?
Kálmán: - Köszike, de már megvan.
Viora észreveszi, hogy már élő adásban vannak: - Sziasztok, szép estét. A Partizánbál kezdi meg élő, egyenes adását. A mai témánk... Gábor, mi a mai témánk?
MG: - Igen. Na, a mai témánk, csak így egyszerűen: Megfogod?
Viora: - Hölgyek, urak, láthatjátok, nem fogunk unatkozni. Ma négyen vagyunk. A szokásos, két fős csapat kiegészült Kálmánnal, aki nem rég tért vissza Mezőtúrból, ugyanis, mint már megszokhattátok, minden nyáron ötször, idén is Mezőtúrban nyaralt.
Kálmán: - Sziasztok. Kiss Kálmán.
Viora: - És a negyedik fő egy sztárvendég...
Kálmán: - Mármint hogy rajtunk kívül.
Viora: - Természetesen csak utánunk sztár, de vendég. Leskovics Gábor a PUF-ból.
MG: - Az élő legenda.
Viora: - És lévén, hogy már tíz óra elmúlt, csapjunk is egyből a lecsóba.
MG: - A lecsóba. Vágjunk bele, hadd fröcsögjön, most jön az általunk is leginkább kedvelt, tocsogós rész.
Kálmán (nevetve, kiabálva): Szét kell csapni a lecsót! SZÉTCSAPNI! SZANA-SZÉJJEL! MOST BELEVÁGUNK A LECSÓBA!
Leskovics Gábor: - Áááá! (Kifut a stúdióból és bevágja az ajtót maga után.)

Viora: - Vendégünk eltávozott. Lássuk a beérkezett SMS-eiteket. "Sziasztok. Király a műsor. Virágszár." vagy Viragszar, mert ekezetes betuk nélkül érkezett... Hát köszönjük, örülünk neki, de miattatok jó. Azt mondja... Mmmmm. Mmmmm. Igen. Mmmm... Ezt nem olvasom be... Mmmm... "Mikor lesz tali? Egy srác" A találkozóról a WEB lapon mindent megtaláltok és ugyanott kult rajzok is vannak.
MG: - Egy srác, már ha szólíthatlak így, szerintem jobban jársz, ha nem találkozunk. Már ha érted.
Viora: - Valószínűleg a Partizánbál találkozóra gondolt. Hallgató a vonalban...
Telefonáló: - SZEVASZTÓÓÓÓKK! DIKKINZON VAGYOK!
Viora: - Szia Dickinson. Eldöntendő kérdésünk: megfogod-e?
Telefonáló: - Gyerekek, én... én... IMÁDOM A PICSÁT! A JÓ SZÖRÖS PICSÁT! MEG A CSÖCSÖT! MEG A...
MG: - Vagyunk így ezzel egy páran.
Viora: - Ésszel Dickinson. Ésszel.
Telefonáló: - Na, gyerekek, én csak azt mondom... azt mondom nektek... azt mondom, hogy JEEE-EEEEEEEEE! DUGJA BELE MINDENKI A...
Viora megszakítja a vonalat: - Köszönjünk Dickinsonnak és várjuk a további hozzászólásaitokat.
MG: - Megjegyzem, a "megfogod", mint nyelvtani fogalomkör nem csak azt jelenti, amit mi, költők, szoktunk mondani az első randin a lányoknak. A megfogod alatt értjük azt is, amikor egy srác vagy egy lány, mindegy, ígér valamit és később, amikor már régen elfelejtette, megkérdezik tőle: - és mondd barátom, tényleg meg fogod tenni?
Viora: - Hoppá, hoppá, hopácska! Na, hol a labda? Itt a labda! Hol a labda? Itt a labda!
Kálmán: - Itt a labda!
Viora: - Hol a labda?
Kálmán és Viora együtt: - Itt a labda! Na, hol a labda? Itt a labda!
MG (nevetve): - Hát, ti tudjátok. (komoly hangon): Megragadom az alkalmat és ebben nyilvánosan elhatárolódom barátaimtól.
Telefoncsörgés.
Telefonáló: - Ha fizetnek érte.
Viora: - Szia Miki! Ja, értem. Megfogod, ha fizetnek érte.
Telefonáló: - De nem bárkijét. És nem bármit.
MG: - Nagy kujon ez a Rocker Miki.
Viora: - Énekelsz nekünk?
Telefonáló: - Most nem. Majd jövőre.
Megszakad a vonal.
MG: - Én bírom a csókát.
Viora: - Mikit mindenki. Jut eszembe: ha Miki ma nem énekel és angolul mondjuk, akkor Miki ma no.
Kálmán (nevetve): - MIKIMANÓ! Há-há-há! Érted? Mikimanó! Mikimanó énekel!
MG (a jellegzetes kacagásával): - Ha-ha-ha-ha-ha.
Viora: - Kult műsort akartatok, kult műsort kaptatok!

(Telefoncsörgés.)
Viora: - Szép estét, egyenes adásban.
Telefonáló: - Sziasztok. Kata vagyok.
Viora, Kálmán: - Szia Kata.
MG: - Szia kata.
Telefonáló: - Mi is a téma? Mert nem hallottam.
MG: - A téma az, hogy "Megfogod".
Telefonáló: - Hogy micsoda?
MG: - Megfogod? Ez a mai témánk. Hogy megfogod-e.
Telefonáló: - Jaj, te... Gábor... Ugye, Gábor vagy?
MG: - Igen, én mondtam.
Telefonáló: - Szóval hogy van ez most?
MG: - Kata, megpróbálom másként. Képzeld azt, hogy egyedül sétálsz egy kellemes nyári estén...
Telefonáló: - Az ki van zárva!
MG: - Már miért lenne kizárva? Nem mersz egyedül sétálni?
Telefonáló: - Egy hölgy ne sétáljon egyedül.
Viora: - Ezek szerint tíz pasi liheg a nyomodban mindig...
Telefonáló: - Hogy mi? Ja, hogy tíz pasi? Az enyémben?
Kálmán: - Vagy húsz!
Telefonáló: - Á nem. Te, idefigyelj. Egy hölgy ne sétáljon este, mert...
(Viora bontja a vonalat)
Viora: - Elvesztettük Katát. Most elmegyünk zenélni...
Zene után: Viora: - Visszatértünk, folytatván a Partizánbál adásfolyamát. Kicsit fáj a kezem, ezért a gitár nem szólt kristálytisztán.
MG: - Jó volt az, barátom. Hát még ha gyakoroltunk volna!
Viora: - Tele az SMS fal, sorry, de szelektálnunk kell. Csak a legjobbakat olvasom be. Pank írja: "Iszunk éppen. Mi a téma?" Inez írja: "Nagyon hiányoztatok, puszillak benneteket."

(Telefoncsörgés.)
Telefonáló: - Sziasztok. Mint tudjátok a vendéglátásban dolgozom, szóval állandóan jó nők vettek körül. Egyszer aztán megkérdezte egy lány, aki az érettségi vizsgáját ünnepelte, hogy mellém ülhet-e. Gondoltam, mi lesz ebből? Azután oda is ült. Addig-addig, hogy húzta oda a kezem. Értitek. Oda. Na mondom, jó ég. Erre a lány: feljössz hozzám? Na gondoltam, még egy ilyen menő, nőket ismerő pasinak sem egyszerű ez. Tudjátok, vendéglátásban dolgozom, láttam már egyet´s mást, így nem estem kétségbe. Menjünk, mondtam. De azt mondja a lány, hogy nála van a barátnője. Nem baj, mondom. Gondoltam, majd két lánnyal fogok. Értitek. Na, amikor felmentem, ott volt az egész lányosztály. Vagy 45 nő.
Viora: - Nem mondod!
Telefonáló: - De bizony. Hát gondolhatod. Megcsináltam mindet, aztán jött a tanárnő, aki egy 40-es, csinos, elvált nő volt. Csak úgy cuppant rá. Értitek.
Viora: - Ez komoly? Nem nagyon hiszem el.
Kálmán: - Én sem.
MG: - Én elhiszem. Velem is történt hasonló.
Viora: - Köszönjük szépen és várjuk a további igaz történeteket, amik veletek estek meg.
(Telefoncsörgés.)
Telefonáló: - Sziasztok. Kata vagyok. Az előbb megszakadt a vonal...
MG: - Rendben Kata, miért is nem mehet egy hölgy egyedül az utcára?
Telefonáló: - Mert nem.
MG: - Igazad van. Ne is menj.
Telefonáló: - De Gábor, és ha a szél kifordítja az esernyőt?
(MG hosszú másodpercekig hallgat, majd elkezd zokogni.)
Kálmán: - MG idegei nem bírták.
MG (sírós hangon, hüppögve): - Nem szoktam így elérzékenyülni. De ez most kivétel. Eszembe jutott, amikor a Mazsola című bábfilmben a szél kifordította varjú bácsi esernyőjét. Ő meg csak ment, ment...
Viora: - Gábor csak viccel.
Kálmán: - Viccel hát. Szedd össze magad harcos! Ha kifordult, hát kifordult. Inkább, mint a gyomrom valami koszos nőtől.
MG (még jobban sír és üvöltve mondja): - Nem lehettek ennyire érzéketlenek! Igenis, hogy kifordult! Én ezt nem bírom... (Zokog.)
(Kálmán megrémül és ő is sírni kezd.)
Viora csendesen: - Szerintem csak viccelnek a fúk. Kult műsort akartatok, kult műsort kaptatok.
("Tart még a bál" zene, majd lassú lekeverés.)

Köszönjük Csabának, várjuk a további élménybeszámolókat, fiktív sztorikat, mindent, ami a műsorral, vagy velünk kapcsolatos, és megosztanátok másokkal - ez a honlap a Tiétek is.
Ide lehet karcolgatni: hotelvegtelen@radioq.hu

Most, hogy kicsit hűvösebbek a nappalok és éjszakák, egészen másképpen telnek életünk napjai, mint nyáron, a szakadt farmer/póló kombós napokon. Hogy mást ne említsek, jobban felöltözünk, ugyebár.

- Mérlényegesez?

Köszönöm, már vártam a kérdést. Nem lényeges, de próbálom érzékeltetni, hogy amit a kedves hallgatók/nézők a webkamerán látnak, nem mindig azt az állapotot tükrözi, ahogyan mi a stúdióba érkezünk, ruhailag. Ez egy teljesen természetes folyamatba illeszkedik bele, hiszen az ember nem ugyanabban a ruhában fürdik, mint amiben az akadémián tart előadást. Azt szögezzük le az elején, hogy sokan közületek jól sejtik, csak a felsőtestünket fedjük ruhával; alulra ugyan, minek is vennénk fel bármit, ha nem látszik a kamerában? Kivételt képeznek természetesen azok az esetek, amikor tudjuk, hogy lesznek látogatóink, vagy esetleg az előző műsor még tart, és látjuk, hogy vannak vendégek. Ilyenkor az ősi rádiós szuszpenzorokat felcsatoljuk, nekünk tudod ez az öltönyünk.
Voltak kísérletezős periódusaink is, talán észrevehették a szemfülesebbek, hogy egy-két alkalommal levetettük magunkról az összes ruhát, és az úgynevezett ruhafestési eljárással előztük meg a meztelenség miatt bizonyosan kirobbanni készülő skandalumot. Vagyis, anyaszült meztelenek voltunk ugyan, de testünkre nadrágot, pólót, szemüveget festettünk; ezzel a módszerrel az a gond, hogy igen időigényes foglalatosság, a nettó jelenérték-számítás ruházkodás területére történő átültetésével könnyedén kiszámítható, hogy az így szerzett kényelemért fizetett energia túl nagy ár a végeredményhez képest.
Otthon, az albérletben egymás iránti tiszteletlenségnek vennénk a fentebb vázolt módszereket, ezért öltönyben és nagyestélyiben grasszálunk az előszoba és a konyha közötti távolság megtételekor is.
Külön megemlítendő az adás közben viselt kiegészítőink garmadája. Viora csuklószorítója és karperece mindenki számára látható, kifejezetten adáskörülményekhez fejlesztett valami, de például MG úszósapkája okán sokan hiszik azt, hogy valójában ő kopasz, holott dús haját csak így rejti el a köz elől. Kálmán testékszerei egyedi alkotások, a vas és acél országából, a vadregényes Szaúd-Arábiából importálja őket.
De ezt abbahagyom, mert nem az akadémián vagyok, most ti jöttök. Ki miben hallgat minket?

Folytatjuk „életünk napjai” című eposzunkat, amely egészen konkrétan életünk napjairól szól. Mikor véget ér kedd esti éter-gyomrozásunk, az a legtöbb hallgatónál úgy csapódik le, hogy kikapcsolja a rádiót, majd aludni tér. Nekünk természetesen egyéb teendőink vannak még ezután is, hogy csak egyet mondjak, haza kell jutnunk.
Talán már olvastad régebben, a fórumban megörökítettük, hogy előfordulnak olyan gonosz tréfák a hazaút során, amik csak számunkra viccesek, más nem nevetne rajtuk. Ilyen volt, mikor MG-t gumipókkal rögzítettük a hátsó ülésre. De ne gyerekeskedjünk, hanem nézzük át szépen, milyen buktatói lehetnek egy szerda fél egy körüli autókázásnak.
Amennyiben két automobillal érkeztünk adásba, ami mostanában gyakorta előfordul, akkor visszafelé fej-fej mellett haladunk, csak azért, hogy át tudjunk ordítani egymásnak fertelmes ocsmányságokat, amiket nem is merek részletezni. Ezeket komolyan is gondoljuk akkor, abban a pillanatban, így arcunkra ráül az átélés izgalma. Kiabálásnál több sosem történik, úriembereknél ez természetes. Nálunk is. Viszont tény, hogy ég és föld a különbség egy ilyen ordítozás, és a pár órával azelőtti, rádió folyosóján elhangzó csevej között. Ez feltehetően azért van, mert a műsor megviseli pókháló-szerű idegrendszerünket.
Ha egy automobillal érkezünk és távozunk, persze más a helyzet. Ilyenkor fokozott felelősség hárul Kálmánra, mert nemcsak hogy vezetnie kell biztonságosan, de még e mellett kénytelen elviselni megjegyzéseinket, amiket rá teszünk. A helyzetet néha árnyalja, ha MG és köztem kirobban egy verekedés, mert épp úgy gondoljuk, ideje megmérkőznünk egymással. Nehéz vezetni egy olyan autót, amiben verekednek, gondolom.
Mikor megérkezünk a közös albérlethez, még nem ér véget a történet, hanem egy utolsó, tíz perces beszélgetés következik, a kihűlő személygépjármű mellett állva, lehajtott fejjel. Fogadkozunk, hogy a következő műsor sokkal jobb lesz, megjegyezzük, mennyire pocséknak találtuk a mostanit, és nagyokat sóhajtva elmerengünk az idő múlásán.
Kiosztunk pár autogramot, feltántorgunk a lakáshoz, hangosan jajgatva, végül mindenki elvonul a saját szobájába, lezárva ezzel életünk napjainak ezen fejezetét.

A stábgyűlések esetenként megrendezésre kerülő, a rádióban műsort készítő műsorkészítő-kollegák összejövetelére használt szakkifejezés. Jelen cikkünk pontosan arról fog szólni, hogy mi hogyan látjuk ezt az eseményt, és hogy ott ugyanúgy viselkedünk-e, mint mondjuk adás alatt, vagy találkozókon.

Nem, nem ugyanúgy, de még csak hasonlóan se. Hiszen, egy ilyen alkalommal a legjobb arcunkat igyekszünk mutatni, mintegy reciprokaként az adásban szereplővel. Kálmán, a „jobb a békesség” elve alapján ritkán jelenik meg ezeken a megbeszéléseken, vagy ha igen, akkor igyekszik a központból a perifériára tornászni magát, de úgy, hogy a sütikhez igen közel legyen. MG az izgalom kibírása érdekében felönt a garatra előtte, nem ritka, hogy bátorra issza magát - ugyanis Ő kevés dologtól fél, de egy-egy izmosabb rádiós kollegától azért megretten. Én a mindig laza ruházatomat lecserélem öltöny-nyakkendőre, és felveszem a „saját magam jogi képviselője vagyok” stílust, felkészülvén az esetleges felelősségre-vonásra. Ami azért rendszerint előjön. Ha hallgattál már olyan műsort, amit mi vezetünk, akkor vagy gyűlölsz, vagy szeretsz minket. De mindenképpen tisztában vagy azzal, hogy ez bizony igencsak eltér az - megint szakkifejezés jön - úgynevezett Format-rádiózás nevezetű agyhalott gumiműsorvezetéstől. Ez szerintem jó dolog, viszont a kínos helyzeteket kezelni kell, és hát kínos helyzetek adódnak. Ha stábgyűlésen előkerül egy ilyen szituáció, amiben minket vonnak felelősségre mondjuk egy műsorrészletért, nos erre kidolgozott taktikánk van, amit rendkívül összeszokottan tudunk előadni, mintegy performanszként.
Tegyük fel, hogy valaki, akinek erre joga is van, rákérdez, hogy mégis hogy gondoltuk a múltkori adásban azt, amit mondtunk erről és erről. Amint a kérdés elhangzik, mi feltűnően nem reagálunk semmit, egy pisszenést, egy szemrebbenést se. Kálmán egykedvűen majszolja a sütikéjét, MG bágyadtan mosolyog, én pedig mélyen a szemébe nézek a kérdezőnek, de ennyi. Az esetek többségében ennyiben is marad a dolog, ám ha valaki ereje teljében érzi magát, és felteszi mégegyszer a kérdést, akkor… akkor ugyanezt csináljuk.
Egyik előző rádiónkban (még a 80-as években történt) a főszerkesztő fél órán keresztül kérdezgetett engem valami balul sikerült mondatról, körülbelül 5 centire az arcomtól, vörös fejjel, mindhiába. Természetesen van, amikor nem válik be ez a módszer, ilyenkor továbblépünk. Szó szerint. Vagyis, eljátsszuk, h megsértődtünk, és duzzogva a kijárat felé vesszük az irányt. Kálmán könnyeket csal a szemébe, én meg keserű hangon mutatok az arcára, és hangosan, mégis szomorúan kántálom, hogy „Tessék…! Tessék…! Valakinek biztosan jó ez most így!”.

Ha senki nem jön utánunk bocsánatot kérni, akkor visszakocogunk pár perc múlva, és eljátsszuk, hogy a Gábor elhunyt az utcán, elemésztette a bánat. Szigorúan úgy időzítjük ezt, hogy a téma már rég más legyen visszajöttünkkor.
A stábgyűlés vége felé már oldottabb a légkör, a kollegák felszabadultabbak, ahogy mi is. Jönnek a hátbaveregetések, a „denagykópékvagytok” és társaik gyakori elhangzásával vegyítve. Mi kétpofára tömjük a sütiket, és tele szájjal elégedetten távozunk.
Mert ilyenek vagyunk. Néha…

Idén már túl vagyunk egy találkozón, az elmúlt években pedig rengeteget tartottunk; amikor nagyon ment a szekér, akkor havonta követték egymást a találkozók, volt, amelyiken olyan teltház fogadta a késve érkezőket, hogy mozdulni sem lehetett. Viszont új hallgatók mindig vannak, sőt, a „régi” hallgatóink közül sem mindenki jött el már ilyen rendezvényre, úgyhogy felelevenítjük ezennel, hogy szokott ez lezajlani.

Jóval a kezdés előtt mi már a helyszínen szoktunk lenni, sőt, mire elkezdődik az esemény, Gábor már ki is józanodik. Kétszer. Középre egy asztalt helyezünk, köré három kényelmes fotelt, olyan szögben, hogy mindenkit szemmel tarthassunk. Az asztal rendszerint hatalmas szokott lenni, demonstrálván egyrészt a fellépésünk barokkos vonulatát, másrészt kell a hely az ajándékoknak, amikkel elénk járultok. Akik minket ismernek, azok tudják, nem vagyunk fellegekben-járó piperkőcök, ennek szellemében meg szoktuk engedni, hogy követeket menesszetek hozzánk, akik remegő kézzel a papírra írt kérdéseket sűrű hajlongás közepette átadják nekünk. Néha osztunk autogramot is, csakhát Kálmán nem írástudó, Gábor meg kottarészeg, szóval az egy ritka pillanat, amikor mégis.
Az emlékkönyvünk körbejár ezekben az órákban, mintegy bizonyítékként arra, hogy amit ezen a honlapon olvasol, az tényleg létezik a valóságban is.

Amikor már jó sokan vagyunk, kijövünk mi is a barikád mögül, és a tömegbe vetjük magunkat. Gábor, ha jó kedvében találod, ad neked valamit, ha rosszban, elvesz. Kálmán és én csak elveszünk. Az, hogy valakit meghívjunk inni, felettébb ritka esemény, eddig csak Rocker Mikit részesítettük ebben az áldásban.
Ha a hangulat a tetőfokára hág, felállítunk egy standot, ahol lehet velem spanoskodni, Gáborral szkanderezni, Kálmánnal táncikálni. Minden találkozón felbukkan egy pár ember, akik Viorának, Mg-nek vagy Kálmánnak adják ki magukat, haszonszerzés céljából. Ha nem akarod, hogy megtévesszen egy ilyen fazon, érdemes áttanulmányoznod anatómiánkat akkurátusan.

A buli az „Utolsó állja a cehhet!” felkiáltásra varázsütésre véget ér, mi ekkorra már angolosan távoztunk, örömmel konstatálva, hogy megint sokan eljöttetek.
Na, akar még valaki találkozót?

Igen, adás alatt néha elhangzik a címadó mondat, de ha nem így hangzik el, akkor is sokszor előfordul, hogy elmegyünk zenélni. Ennek így sok jelentősége nincs, és azt is nyilvánvalóan tudja mindenki, hogy ilyenkor nem mi zenélünk, hanem különböző együttesek, de nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy nem szeretnénk, ha a műsor életében aprónak tűnő, ugyanakkor igen fontos mozzanatokról lemaradnátok. Hiszen az adás közbeni szüneteket Ti sem úgy képzelitek el, gondolom, hogy ilyenkor kivonulunk a folyosóra, és csendben, szótlanul bámuljuk egymást. Jól gondoljátok, máshogy történik.
Hangosan bámuljuk egymást. Kihasználjuk ugyanis azt a lehetőséget, hogy az addig eltelt témákról önfeledten, mindenféle szalonképesség nélkül elmondjuk a véleményünket. Természetesen ezt adás alatt nem tehetnénk meg, egyrészt mert ugye, máshogy beszél az ember a tejtestvéreivel, mint párezer embernek a rádióban, másrészt tudjuk, hogy szavaink megzavarhatnák a nyugalmat, és epilepsziát okozhatnának. Röviden szólva, kendőzetlen véleményünk káromkodásnak hathatna.
Ilyenkor döntjük magunkba az ébresztőitalnak alkalmazott kávékat, illetve az egyéb táplálékokat, amiket zsákmányoltunk az aktuális technikus kollegáktól; valamint a többi műsorvezető névre szóló fakkjait is ebben a pár percben kutatjuk át „Ugocsa non coronat!” felkiáltásokkal tarkítva.
Amikor az automatika jelzi, hogy 10 másodperc múlva adás, akkor elmegyünk még pisilni, megfenyegetjük egymást, és peckesen visszavonulunk adást készíteni.
Nektek.

Sokszori unszolásra és azért is, hogy lássátok, milyen körülmények közt élünk mi így hárman egy kupacban, rövid leírást kaptok a mi házunkról.

Hagyományos értelemben vett előszoba nincs, ez egyértelmű. A teljes demokrácia jegyében élünk, így az előszoba sem kap pejoratív jelzőt, ugyanúgy része a kéglinek - tehát lakható. Pont annyira, mint a többi helység, csak kevesebb magánjellegű esemény történik benne. Az előszobában találhatók azok a ruhák, amiket általában felsőruházatként hordunk. Kálmán cuccai gyakorlatilag egy nagy fekete gomolyagot képeznek, mintha egy halom frissen kibányászott kőszénbe esne bele az ember, felette a polcon mintegy 30 ezüstgyűrű gurigázik. A következő, akkurátusan élire hajtogatott ruhanemű-kazal Vioráé. Messziről meg lehet ismerni a kivillanó hawaii-ingek színorgiájáról, a „ Free Tibet” feliratú pólókról és a Nemzetközi Tengerimalac Szövetség emblémájával díszített kapucnis pulóverekről. MG holmija zömében farmerszínű ingek-nadrágok-kabátok és alsógatyák szeszélyes keveréke, bőrszíjon fityegő féldrágakődarabokkal és kutyás cikkek kitépett példányaival a zsebekben.

Mindhármunk szobája külön világ, ez természetes. Kálmánnál a hangsúly a gitár-laptop-Metallica-Tankcsapda Szentnégyesség köré csoportosítható, Viora tejtestvérével, Kowalsky Kowával levelezget és Mötley Crue ill. Bon Jovi posztereken nyugtatja álmos orcáját - már amikor alszik, MG szobája pedig érdekes elegye egy állatmenhely és egy franciaágy gyümölcsöző fúziójának, némi Rob Halford-arcképcsarnokkal megbolondítva.

Nincs jelentősége. Egy rohadt nagy törülköző, 6-7 borotva, néhány fogkefe, egy másfél kilós fogkrémes ballon és egy demizson tusfürdő a fő látnivalók, plusz szana és széjjel néhány parfüm és bajuszkötő kallódik.

Nincs. Naprakészen étkezünk.

Ugyanolyanok. Mindegyikben számítógép ( Kálmánéban 3), asztal, szék, MG-nél plusz ágy és kávéautomata, Vioránál sörhűtő és sólámpa, Kálmánnál erősítő és chips-gyártósor. Szóval, semmi extra.

Így élünk.

Volt egyszer egy király, s annak három fia: Gábor, Kálmán, és Viora. Mikor a fiúk már deli legénnyé serdültek, így szólt az öreg király: - Menjetek világot látni, tanuljatok, majd esztendő múlva térjetek vissza, hadd lássam, mire vittétek. - Így is lett. Mikor a fiúk hazaértek, az öreg király alig ismert rájuk: Gábor kigyúrta magát, Kálmán rockeresen hosszú hajat növesztett, Viora pedig elsajátította az SMS olvasás művészetét. - No, - szólt a király - halljam, milyen mesterséget tanultatok ki! - Elsőként Gábor lépett a trón elé: - Mesteri szinten művelem a szavak használatát, s oly módon fűzöm azokat egymásba, hogy ezáltal az összes tinilányt kidumálom a bugyijából. - Ejha! - nézett elismerően a király a legnagyobb fiára. Ezek után Kálmán következett: - Én, bátyámhoz hasonlóan, szintén könnyedén bánok a szavakkal, s mindezt olyan harsány stílusban teszem, hogy a középkorú hölgyek mind velem nevetnek, s a végén egytől-egyig szerelmesek lesznek belém. - Ejha! - nézett elismerően a király a középső fiára. Végül Viora következett: - Megtanultam meghallani a nép szavát: tudom, mi érdekli őket, s tudom, mi a véleményük. Ám, ha nem bírnak dönteni két dolog között, hát élek szavazatszámláló jogommal, s a végén konkludálok. - Ejha! - nézett elismerően a király a legkisebb fiára. - No, ez derék, - mondta az öreg - látom, most már a jég hátán, sőt, akár az éterben is megélnétek. De mit ér a tudományotok, ha nincs emberfia, aki ezért felnézne rátok és akiket kivezethetnétek a tudatlanság mocsarából. Mert ők a ti útmutatásotok nélkül nem képesek megvívni az első randi rémével, ergo lasmatyolni sem fognak soha, s kihal az ország. Találjatok ki valamit! Mit szólnátok hozzá, ha álruhában elvegyülnétek az egyszerű nép fiai s lányai között, úgy hintve az igét? - Még hogy én parasztnak öltözzek?! - hördült fel Gábor. - Nem, nem... - mondta a király - álnév és álruha. Te pl. lehetnél MG és öltözhetnétek katonának is akár. - Az sem jó - rázta a fejét Kálmán - mi, kik a rock szabad szellemében nőttünk fel, talán lépjünk egyszerre, sorakozzunk, tisztelegjünk, ráadásul rövid haj és szájvonalban elvágólag bajusz legyen rajtunk?! - Viora ránézett a többiekre és így szólt: - Partizánok leszünk! Ezzel eleget teszünk atyánk óhajának és nem hozzuk magunkat megalázó helyzetbe. Sőt! Azt mondunk, amit akarunk, olyan zenét hallgatunk, amit szeretünk, sötétedés után támadunk, és az egyszerű nép mégis követni fog minket. Partizánok leszünk, később pedig, ha atyák vára leomlana, egy Hotelben fogunk élni, a 99. és a 100. szoba között, a ma létező, egyetlen, kultikus szobában. - Lehet, hogy mindez meseszerűnek tűnik, de így történt: Egon király bólintott, s a három királyfi megkezdte áldásos tevékenységét. A többi már történelem

Köszönjük Csabának, várjuk a további élménybeszámolókat, fiktív sztorikat, mindent, ami a műsorral, vagy velünk kapcsolatos, és megosztanátok másokkal - ez a honlap a Tiétek is.
Ide lehet karcolgatni: hotelvegtelen@radioq.hu

Írtam már Neked arról, hogy milyen volt egy kirakatban csücsülni, és úgy vezetni az adásokat. Azóta, mint azt bizonyára tudod, a rádió elköltözött, így a kirakatoknak is búcsút intettünk. De vajon hogyan telnek életünk napjai az új helyen? Lássuk a keddet!
Hát kérem, nem lesz egyszerű a történet. Természetesen adás előtt sok órával találkozunk, hogy legyen időnk megbeszélni, kivel mi van. Ezt úgy kell elképzelned, hogy mindhárman egyszerre, a másikat túlharsogva meséljük saját problémáinkat, vélt vagy valós sérelmeinket, létrehozva ezzel a madárház-effektus nevezetű hangtechnikai szakkifejezést. Ez többnyire a kívülállók számára ordas üvöltözésnek tűnik, aminek véget vetünk akkor, ha bármelyikünk elsírja magát.
Az új hely a lakásunktól - mert ugye emlékeztek még - kissé messzebb van, mint a régi, éppen ezért egy (darab) automobillal közelítjük meg az objektumot. Előtte beülünk a törzshelyünkre, aminek a nevét nem mondjuk ki, mert reklám lenne, majd a fenyegetőzésekkel tarkított könnyed csevegésünk után átfuvaroztatjuk magunkat a közelben lévő kisboltba, hogy estére némi táplálékot vételezzünk magunknak. Itt már megrészegülünk a közelgő adás gondolatától, és vindikáljuk magunknak a jogot, hogy beleszóljunk Kálmán vezetési stílusába, hangosan kritizálván azt. A bolt közel van az új stúdióhoz, Kálmán pedig sportosan vezet, az utunk tehát rövidnek mondható.

Belépve az irodaházba, jólnevelten köszönünk a portás bácsinak, majd, amint látószögéből kikerülünk, testünket és a fizika törvényeit meghazudtolva egy hatalmas sprintet nyomunk le a liftig. Ugyanis, aki utoljára lép be, az könnyen pórul járhat, mert a liftet nem látták el mozgásérzékelő szenzorral, így az első belépő gombnyomására már záródnak is az ajtók. Ez amolyan rádiós humor.
Felérve a harmadik emeletre, a liftben lezajló groteszk poénoknak köszönhetően üvöltve szállunk ki a felvonóból, amit azzal próbálunk meg ellensúlyozni, hogy a stúdió ajtaját gyorsan - de még üvöltve - bezárjuk. Hallgassátok csak meg az előttünk lévő műsort egyszer.

Írtam Neked, hogy nem ülünk kirakatban. Tényleg nem, de az üvegfal megmaradt, egyik oldala egy technikusi szobára néz, ami rendszerint üres, a másik oldala pedig a középső, várószoba-szerű helységre. Nevéből adódóan itt szoktak tartózkodni azok a meghívott vendégek, akik valamelyik előző műsorba várnak bebocsáttatást. Mi nem szeretjük, ha valaki ül a székünkön, viszont udvariatlannak sem akarunk tűnni, úgyhogy kedvesen megkérjük őket, hogy álljanak fel, mert a fotelek minket illetnek, plusz az egyiken a kabátjainkat tárolnánk. Sosem kellett felemelni a hangunkat, bár egyszer az egyik professzort MG a székkel együtt vitte ki a folyósóra, mert megmakacsolta magát, de ez csak egyszeri eset volt. (Majd ráült végül)

Az adás közbeni eseményeken ugorjunk át, hiszen azt úgyis hallod, és látod is a webkamerákon. Mást nem mesélnék Neked, nem is lehet, nem is kell. Ez így is bőséges, újabb szelete volt életünk napjainak

Éjszaka volt. Szombat éjszaka. Kiss Kálmán a hévre várt. A kezében egy félig kiürült whiskys üveg. Az eltűnt másik fél, már Kálmán gyomrában oldódott, ugyanúgy, ahogyan Kálmán hangulata. Mikor megérkezett a helyi érdekű vasút, Kálmán felugrott, haja libbent utána. Még a rocksztár korszakából maradt meg, sajnálta levágni, meg hát a nőknek is jobban imponál. Leült egy ülésre, fejében dübörgött a Metallicska. Ma nagy este lesz. Életében először találkozik a hírhedt nőcsábásszal, minden földi jók tudójával, egy egyetlen, igazi MGvel. Itt bizony villantani kell! Kálmán nem aggódott, nem volt az a fajta.
Mindeközben a város egy teljesen más pontján, egy Vírus szabadult el. Viora néven futott, nehogy utolérjék.
Viora céltalanul lődörgött Budapest koromfekete utcáin. 66.érzéke azt súgta neki, hogy ma valami nagy dolog fog történni. Régen vár erre a napra, már azóta, mióta egy lexikonban rátalált prof.MG 1600as évekbeli feljegyzésére, melyben a hírhedt professzor a nők csodáiról írt.
MG egy oszlop mögött bujkált. Természetesen elegánsan akart késni, elvégre egy élő legendánál ez elvárás. Kálmánt várta. Kiss Kálmánt. Az ex rocksztárt. Ma nagyot alkotnak. Talán még egy-két nővel is megfűszerezhetik az esti kis hajtóvadászatot. Sorsuk mostantól összefonódik Budapest eme igen puttó kocsmájában. A helyválasztás tökéletes: kevés ember, azok, is mint boldogabb helyeken járnak az alkohol és a füst mámorától. Csak érkezne már meg Kálmán! Ekkor valami fura érzése támadt. Körülnézett, de nem látott semmit, mikor letekintett hosszú lábai elé. Egy igen dekoratív hölgy állt előtte. MG megrázta a fejét. Nem, ma senki nem kaphatja meg ŐT. Se mást, de ez most nem ide tartozik. Feltűnt a színen Kiss Kálmán, és öles léptekkel lerobogott a rejtett kocsma lépcsőjén. Vérbeli fémember! Gondolta MG, majd várt még pontosan 4 percet, és Kálmán után indult.
Mikor belépett, mögötte füstfelhő, és a lámpa GOA fénye megcsillant a BRÉ…k táncosok fején. Azonnal Kálmán felé indult. Egymásra néztek, kezet fogtak, majd hatalmas férfias röffenéssel megittak 2 sört, és leültek. Éppen áttértek volna a heti NŐ beosztás témáról a közös tervekre, mikor újabb füstfelhő követeztében, nagy pukkanással legurult a lépcsőn Viora. Nyomban az asztalhoz sietett, majd azt mondta: Megtaláltam a helyet! Induljunk!
A két megdöbbent szereplő felállt, és követte a vírust, egészen át a városon. Áthaladtak mindenen. Ádáz sofőrökön, ugráló zebrákon, piros lámpán, kedves hívogató nőszemélyeken. Harcoltak a neonszemű BAMBI KRUGERrel, majd végül Viora megállt. MG és Kálmán nem kukucskált ki a háta mögül, mert jóval a felhők felett hordták a fejüket, persze még most is. Amit láttak a felkelő nap fényében, egyszerűen hihetetlen volt. Egy hatalmas épület, amely elnyúlt egészen a végtelenbe. Emberek kis csoportja várakozott a bejárat előtt. Mikor meglátták a három szuperhőst, ujjongásban törtek ki. „Megmenekültünk!” Kiabálták. A három szultán egymásra nézett, és elvigyorodott. Felvették a Broadway napszemüvegeiket, és odamentek az épület bejáratához. Bementek a kapun. Bent barátságos, természetellenesen tiszta, kulturált recepció fogadta őket.
- Akkor készen álltok? tette fel a kérdést Viora
- Készen. válaszolt a két kérdezett
Akkor uraim! Nyissuk meg kapuinkat, a felhőtlen élvezetek Kánaánját, a menekültek otthonát, mindenki álmát!
A srácok 1000 dolláros mosolyt vettek fel arcukra a szekrényből, majd beeresztették, és a csinos szállodás hölgyekre bízták a vendégeket.
- Este alternatív megasztárt rendezünk hölgyeim és uraim! Kérem, fáradjanak le, és csatlakozzanak hozzánk, mikor ledöntjük a nemek közötti gátakat! - búgta MG
Az emberek sorba álltak a recepció előtt, és egy kellemesen erotikus hölgy megszólalt a pult mögött: „Üdvözöljük a Hotel Végtelenben, kellemes időtöltést kívánok!’’ .
Az igazgató brigád, átvonult a medencés irodába, felvették a Headsetes mikrofonokat, és harsány beszélgetésbe kezdtek. A vendégek a szobákban, folyosókon, árnyékszékekben, medencékben, mindenhol hallgatták őket. Ez a boldogság palotája volt! Pontban éjfélkor pedig megszólalt egy hang : ”Kiss Kálmán!”
és ezzel befejeződött az első adás, vagy inkább elkezdődött?!

Köszönjük Lulunak, várjuk a további élménybeszámolókat, fiktív sztorikat, mindent, ami a műsorral, vagy velünk kapcsolatos, és megosztanátok másokkal - ez a honlap a Tiétek is.
Ide lehet karcolgatni: hotelvegtelen@radioq.hu

A Rádió Q jelenlegi stúdiója Budán van - ezt bizonyára tudjátok, értesülhettetek róla már rég, hogy a kirakat-korszaknak vége. Ennek van előnye és hátránya is, mi most az előbbiről próbálunk értekezni kicsit, ezzel is közelebb hozván Hozzád a Hotel Végtelen című kultműsort, ami egészen biztosan úgy szar, ahogy van, de legalább a miénk, és majdnem a popkultúra része.
Terasz. Sokaknak sokat jelent ez a szó: terasz. Valójában ez hülyeség, mert kevés embernek jelent bármit is, viszont nem véletlenül lett ez a cikkünk címe és témája, hanem azért, mert mostanában adás előtt a Rádió Q második emeleti teraszán töltjük időnk nagy részét. Megérkezésünk után kicuccolunk székestül és táplálékostul kintre, mert a nyári nagy meleget elviselni csak így áll módunkban. Természetesen hegemonikus törekvésünkről nem mondhatunk le pusztán a léhaságunk miatt, éppen ezért valahogy ilyenkor is biztosítanunk kell azt a jogunkat, hogy mi vagyunk az urak odabent - függetlenül attól, hogy kintről nem látjuk, mi zajlik a stúdióban.
Viszont borzasztóan kíváncsiak vagyunk, ezért a liftből történő horda-szerű kiözönlésünk után rögtön kötelet kötünk az aktuális technikus kollegára, hogy szolgálatunkba tudjuk állítani, amennyiben Báró May Gábor diktálni kíván neki egy verset, vagy bármi fontosat.
A kávé, limonádé és rágcsálnivaló egy külön széken kap helyet, mindhármunktól precízen ugyanolyan távolságra.
Ha bármelyikünk megunja az ücsörgést, tesz egy kört a körülbelül ötven négyzetméteres felségterületen, közben persze folyamatosan szemmel tartva a többieket. Ez az egy óra, amit itt töltünk, nem elég arra, hogy a világ összes aktuális történését átbeszéljük, de arra bőven elegendő, hogy egymást sokat, jól és bőségesen sértegessük, ahogy az illik.
Pontban 22 órakor pedig a dühtől elvakult arccal bevonulunk a stúdióba, és megkezdjük a kedvenc műsorodat. Tudnod kellett a fenti tényeket, hogy lásd, így mennek a dolgaink.

Előző tényfeltáró írásainkban már értékes információkat adtunk ki az adás előtti felkészülési időszakról, illetve magánéletünk és múltunk kulisszatitkai is terítékre kerültek.
De mi történik kedden éjfél, azaz szerda nulla óra után? Mert ugye van az előjáték, az aktus és az utójáték is - jobb helyeken.
Első lépésként bemegyünk az ügyeletes technikushoz, és hogy lássa szándékaink komolyságát, kicsit szétverjük a számítógépeket, valamint megesszük vagy kidobjuk a kajáját.
Aztán egyikünk lefogja, másikunk diktálja az ismétléssel és a közeljövővel kapcsolatos tennivalókat, a harmadik pedig minden mondat után lenyom egyet neki. Csak a miheztartás végett.
A könnyes búcsú után leülünk a VMT (ld. régebben) kínálta helyekre, és mindenki habitusához és egyéniségéhez mérten pótcselekszik. Kálmán egykedvűen rágcsál VALAMIT, miközben a könnyek mintát vágnak a szemfestékébe, Viora halkan, de folyamatosan káromkodik, majd megpróbál egy CD-lemezt keresztbe betolni a szájába. Később kiveszi a tokból a korongot, és úgy is megkísérli, de elvágja a száját, és folytatja a káromkodást. MG egy pillangókéssel a retináján amőbázik önmagával, aztán térdre rogyik társai előtt, és édességért könyörög. Ezt később fenyegetéssel is megtoldja. Ilyenkor kerülnek elő az utolsó csokidarabok.
A fenti események kb. fél óráig tartanak. Utána jönnek azok a kultikus szokások, amik nem maradhatnak el soha.
Búcsúzás után Kálmán 90-nel kitolat az egy autó szélességű utcán - csodálatos hallani, ahogy a visszapillantók diszkréten megreccsennek. A sarkon satuzik egyet, és percekig hörög.
MG, aki - Kálmánt ismerve - 3 utcával arrébb parkol, leszegett fejjel elindul az autója felé. Ilyenkor nem tanácsos hozzászólni, mert könnyen elsírja magát.
Viora, akinek - az előzőek ismeretében - nem jut hely a környéken, valamelyik társa autóján jut el a sajátjáig. Mindig van nála testamentum, amit állandó jelleggel a stúdióban tárol. Útközben, bármelyik autóba száll be, finom célzásként végig a Master and Servant című DM-örökzöldet dúdolja, a refrénre kihegyezve.
Másnap reggel hétkor köresemes formájában érdeklődünk egymás felől, és megfogadjuk, hogy ezentúl másképp lesz.
De nem lesz másképp soha. Maradunk ilyenek.

Itt mostan nem a népszerű tévéműsor taglalásába megyünk bele, hanem - többek kérésére - rövid összefoglalót adok arról, hogyan készül a Hotel Végtelen mindenkori adása.

A témaválasztás több napos brainstorming eredménye. Figyelembe vesszük a napi történéseket, az aktuális évszak adta különlegességeket, mindenképpen döntő jelentőségűek azok a dolgok, amikről nem szeretnénk vagy nem tudnánk beszélni nyilvánosan - és az ezen halmazok közös részében maradt két-három szó, fogalom közül választunk, üvöltéses alapon. Amikor pl. Kálmán rekedt, vagy Mezopotámiában van, akkor értelemszerűen azok a dolgok jönnek elő, amik neki kínosak vagy fingja nincs róluk. Így is nehezen tudjuk megfogni, de próba szerencse. Mivel - dacára a közös lakásnak - mi állandóan elektronikus levélben kommunikálunk egymással, így a sablonszövegek között említhetem az „ Ugasd inkább a témát” vagy az” Erről majd te beszélsz, hülyegyerek” , a „ Magadnál vagy?” és az „ Erről hogy lehet beszélni tíz percig, pávián?” tartalmú verbális Swarovsky-kristályokat.

Miután a téma sikeresen az asztalra került, egyéni kutatómunka veszi kezdetét mindhármunk részéről. Kálmán a számítógép előtt ülve komplett szervereket tölt le, nyomtatja ki, és ül nyakig a papírban. Viora napokra eltűnik a könyvtárban, és molnárkocsival tolja haza azokat a köteteket, amik a témáról szólnak, majd tintaceruzával bejelölgeti a kívánt részeket, és megtanulja. MG kettőjük szobája közt ingadozva, apró sütemények és üdítők ürügyén sertepertél köztük, és gigantikus memóriájával fentoszekundumok alatt rögzíti azokat a szó,-és mondatfoszlányokat, amikkel később - kiegészítve saját tapasztalataival - operál a műsor folyamán. Amennyiben úgy alakul, Kálmánt és Viorát bármilyen ízeltlábúval ki lehet űzni a szobájából, de ez az utolsó megoldás - tisztességes ember ilyet nem tesz.

Amint mentálisan és lélekben felkészültünk a műsorra, következik a zene. Ez ismét csak megbeszélés kérdése, már amennyiben megbeszélésnek lehet nevezni három ember egyszerre ordítását, amikből néha az „ezt a szart?”, a „nab*meg, erre elalszik mindenki” és az „ez neked zene?” értelmesnek minősíthető mondatok kivehetőek.

Miután ezek a részletek is tisztázódtak, marad a Nap, azaz a kedd. Adás előtt másfél-két órával kerülünk a Végső Megbeszélő Törzshelyre (VMT), amely egy bőrkanapé, két bőrfotel, egy asztal és egy léggömb kombinációjából áll. Itt különböző rituális dolgok történnek, amikről csak vonalakban merek beszélni, mert a gyengébb idegzetűek rögtön elalélnának.
Kálmán rituálisan megeszik VALAMIT - minden alkalommal, de néha ad belőle nekünk is. Viora és MG „szmokingban” vannak - ha ez így érthető…ezután hárman megiszunk VALAMIT, ami elég jó ízű, és közben ütögetjük egymásnak a Léggömböt, aminek nem szabad leesnie. Akinél leesik, az megkapja az aznapi Béna Állat-díjat. Ezek után lesavazzuk egymás sapkáját, ruháját és testalkatát, és mindenki bejelenti, hogy fáradt és szarul van. Lényegében ezzel telik az utolsó óra, mielőtt az adás elkezdődne.
Kilenc ötvenötkor bezúzunk a stúdióba, kitesszük a cukrokat és a többi fontos dolgot, aztán nyit a hotel.
Na, lényegében ennyi.

Írtam már Neked arról, milyenek voltak a kezdetek - a kezdetek, a hetvenes évek végén. Ez az írás most a folytatásról fog szólni, vagyis, mi és hogyan történt, miután a találkozásunk és kezdeti szárnypróbálgatásunk viharának hullámai elültek, és helyüket átadták a dolgos hétköznapoknak.
Mert ugye, bohó ifjúként persze az embert magával ragadja a diszkóláz, de ahogy cseperedtünk főfele, már másképpen alakultak a dolgaink. Alakultak másképpen egy fenét. Mindent ott folytattunk, ahol a hetvenes években abbahagytunk, sőt, abba se hagytuk. Lehet, hogy a csillogó stroboszkóp fénye alábbhagyott a világban, de attól mi még éltük a már leírt életünket ugyanúgy, vagy majdnem ugyanúgy.
Továbbra is együtt laktunk, egy nagy albérletben - mind a mai napig. A bútorzat persze olyan volt, mint akkoriban a többi, de ez nem volt lényeges, széken és ágyon kívül sokat nem használtuk. A rock and roll élet kerített minket hatalmába, a diszkóláz elmúltával. Ebben a fél dekádban Kálmán tobzódott leginkább. A motorosbandája élén úgy érezte, ez az ő ideje, most éli élete legszebb napjait. És ez így is volt! Gábor változatlanul hordta fel adás után és előtt a lányokat, ám trapéznadrágját és csillogó fehér diszkóruházatát komor bőrszerkóra cserélte, mindenféle átmenet nélkül. Én magam, a folyosón állva, a három szoba találkozásánál semmit sem vettem észre a változó időből, hiszen a kiszűrődő hangok ugyanolyanok voltak, mint korai találkozásunk első perceiben. (Talán csak Gábor szobája felől harsant fel egyre többször a „Mondd a nevem! Nem hallom! Mondd a nevem!” kiáltás - mert néha kell a romantika.)
Nagyon futott a rádiós szekér, a 80-as évek kétségtelenül legnagyobb hazai sztárjai voltunk, sőt, hírünk külföldön is elterjedt. Egyes, meg nem erősített információink szerint Gábor például harmadik helyen végzett a Time magazin people of the year szavazásán, ’86-ban. A kilincset egymásnak adták a külföldi újságírók, amíg meg nem elégeltem a dolgot, nem szeretem ugyanis a nagy nyüzsgést, felhajtást. Jöttek kis taknyos amerikai gyerekek is, mind tanulni akartak tőlünk. Az egyiket nagyon megsajnáltam, mert rosszkor állt rossz helyen, és pont belátott MG szobájába, amikor… nos, tudjátok, sejthetitek mit látott. Howard Sternnek hívták, állítólag két évig dadogott utána.
Az egyetlen dolog, ami változást hozott, az a balatoni nyár volt. Rákaptunk a feelingre, és kihelyezett műsorainkat a Nagy Tó partja mellől sugároztuk. Emlékszem, május közepén beszálltunk egy Zsukba, és leszáguldottunk a magyar tenger partjára. Balatonfenyvesre.
Óóh, mennyi kedélyes beszélgetést csenderítettünk le a járgányban!
-Kálmán! Mi van Veled, ember? Dúdolsz mint egy popsztár!
- Jaj, gringó, napfény járja át a szívem újra, csak egy szál bikinit hoztam el az útra, újra érzem a balatoni lázat, Budapest várhat, míg vége van a nyárnak!
A sok német turista és a nemzetközi kari-erünk kedvéért németül is vállaltunk hírfelolvasást, bár egy mukkot sem tudtunk az említett nyelven. Ez senkit sem zavart.
A közelgő rendszerváltás szelét megérezve, már egyes fiókokban ott lapultak különböző, majdan induló kereskedelmi rádiók tervei. Mondanom se kell, hogy mindegyik portfolio ránk épült; igen, nem lehetett figyelmen kívül hagyni minket, ha rádióműsorról beszélt az ember. Akkoriban kezdte ránk aggatni a közbeszéd a „Budapest egyetlenegy kultműsora” titulust. Kérem, ne szépítsük, beépültünk a popkultúrába. A nyolcvanas évek egy nagy rohanás volt számunkra, a vészesen közelítő jelen felé.
A reggeli és az esti adások után, a sok ajándékkal megpakolt Zsukban hazafuvaroztuk a zsákmányt, majd a bárszekrényben turkálva lecsüccsentünk minden este közösen, és megbeszéltük a világ dolgait.
És esténként ringató tengerről daloltunk altatót.

A két részes múltidéző cikkünket ezennel le is zárom, hamarosan arról olvashattok rendhagyó blogunkban, hogy milyen a jelenünk, hogyan élünk, és ez mennyit változott a hetvenes évekbeli, szupercsapattá válásunk óta.

Tudod, az, hogy néhanapján, amikor adás van, meghallgatsz minket, az nem jelenti azt, hogy csak akkor van adás, amikor adás van. Mert adás mindig van, legfeljebb nem hallgatod, hiszen nem adhatja ezt folyamatosan a rádió. De, hogy ne maradj le arról, hogyan telnek napjaink, megosztom ezt most Veled.
Az albérlet, ahol lakunk, közel van a belvároshoz; jó tágas, mindhármunknak hatalmas külön szobája van. Van egy közös helység is, nevezzük nappalinak - ide minden kihallatszik, szóval ha éppen valaki a magánéletét éli, és eközben másvalaki a nappaliban tartózkodik, az akaratlanul is részesévé válik.
Sétáljunk csak el Gábor szobája mellett. Egy lágy női hangot hallunk, de mit mond? Mit is mond?
- Gábor, ugye értékeled, hogy milyen okos vagyok?
- Agy helyett, add a melled!
Tovasétálva, csak bátran, Kálmán szobájához érünk.
- lehetnék én a jófiú, érted, de azt bárki el tudja játszani…
Igen, Kálmán interjút ad, ne is zavarjuk. Filmes kérdésekben, tudod, Ő az illetékes.
Menj kicsit tovább, az már az én szobám. Ha nem a psp-met nyüstölöm, akkor nyitva az ajtó, de kevés ember nyer ide bebocsátást. Éppen azokat a játékokat bontom ki, amiket Ti küldtetek nekem, vagy esetleg a polcon lévő fantasy könyveimet igazgatom.
Esténként, ha nincs adás, akkor is van adás, hárman készítjük, hármunknak. De tényleg, teljesen ugyanaz, sms nélkül, és persze annyiszor nem is hívunk fel senkit, egyszerűen eldumálgatunk éjfélig. Ilyenkor már a nap közben nyitva lévő bejárati ajtót bezárjuk, látogatókat nem fogadunk. Megnézzük, ma mit küldtetek nekünk (mamit küldtetek??), és szétosztjuk, igazságosan.
Aztán reggelente megy mindenki a dolgára - délután négykor találkozunk újra, egy közeli kávézóban, és megbeszéljük, kivel mi történt.
Hát, így telnek életünk napjai, többnyire. Vagy valahogy hasonlóan.

Ejtettünk már szót arról, hogy hogyan telnek a hétköznapjaink. Most arról írok egy keveset, hogyan keletkeztünk mi, akiket Ti többnyire a rádióból ismertek. Nem a fogantatásunkra gondolok persze, hanem arra, hogy mikorra datálódik csapattá válásunk, és hogy milyen évek voltak azok. Úgyis tél van, és ez az elmerengő, múltba-révedő időszak, különösképpen nekünk, mert kétharmadunk téli depresszióban szenved.
Így, itthon ülve, és teát kortyolgatva könnyen jönnek az emlékképek. Mennyire sok! Emlékszem, a kétezres évek elején…nem is, valamikor 1979 körül ültünk először mikrofon elé közösen. Nekem még a hajam a derekamat verdeste, Gábornak bajsza és mikrofonfrizurája volt, Kálmán pedig az óriási motorján érkezett adásba, és akkoriban a csapból is a Stayin alive szólt, a Bee-geestől. A trapéznadrág alapfelszerelésnek számított, a szombat esti lázzal orvoshoz fordulókat pedig kiröhögték. Ha este volt műsorunk, utána egyből a zselészoba felé vettük utunkat, felkentünk a hajunkra egy kiló Grease-t, és irány a diszkó… Diszkó. Ez a szó ma mást jelent, mint akkoriban, nagyon mást.
Vonatkoztassatok is el mai ismereteitektől, és figyeljetek rám, elmesélem, mit jelentett ez a szó a hőskorban. Mindent… a helyet, ahol éltünk, a táncparkettet, azt, hogy bármikor megyek a bárpulthoz, ott találom a Kálmánt, a motoros bandájával, és ha balra nézek, egy tapsoló tömeg közepén még mindig az a ritmusbajnok mozog, akit ma MG néven ismertek…
- MG, kérsz valamit? Koktélt, sört, bármit?
- Nem, még táncolok, érzem a ritmust!
- Jól van akkor, csókkirály, Te vagy a bajnok! Aztán mutasd meg nekik!
- Köszi, gringó!
Még hallottam, ahogy a szerencsés tupír-frizurájú lány fülébe súgja, hogy Nika se perimeno… 

Csodálatos éveket töltöttünk így el, reggel - este adás, utána-előtte diszkó. Természetesen együtt laktunk, ahogy ma is, de ez különösebb gondokat sosem okozott. Elfogadtuk, hogy Kálmán maxra tekeri a hangerőt, ha gitárján gyakorol. MG hangosan… na, tudjátok, mit csinál hangosan… nem egyesével hordta fel a lányokat, és rendszerint nem fogta vissza magát, ha élvezte, amit csinált. Én pedig a három szoba találkozásánál, a folyosón elégedetten csettintettem, ha balról és jobbról is a fentebb említett hangok különös keverékében álltam - magamban elkönyvelve, hogy másnap is remek adás lesz ebből.
Az lett.
Rajongókban nem volt hiány a hetvenes évek végén. Ne sértődjetek meg, de a „rajongás”, mint fogalom, akkoriban teljesedett ki. Tudjuk, érezzük, hogy ma is szerettek minket, ám ott és akkor az mást jelentett, egészen mást. Volt, hogy nem tudtunk kijutni a stúdióból, annyi csokor virággal vártak akkori hallgatóink; (A Ti szüleitek is lehet, hogy köztük voltak, kérdezzétek csak meg otthon!). A csokor virág mellé drága ajándékok kerültek, és mert tudták, hogy pénzt sosem fogadnánk el, ravasz módszert eszeltek ki a rafkósabbak - szájon át, csók közben lökték át a tízeseket és húszasokat nekünk. No igen, szabadabban és tágabban értelmezték rajongóink a „szeretjük a műsorotokat” kategóriát.

Olyan gyorsan tüntek el az évek, mint esőben a könnycsepp, és minden, ami színes volt, mára átalakult, fakó lett, de még valahol mindig tart, soha nem ér véget. És esténként ringató tengerről daloltunk altatót. Én ezekre emlékszem jólesően.

Minden majdnem így történt.