Hotel Végtelen

Folytatjuk „életünk napjai” című eposzunkat, amely egészen konkrétan életünk napjairól szól. Mikor véget ér kedd esti éter-gyomrozásunk, az a legtöbb hallgatónál úgy csapódik le, hogy kikapcsolja a rádiót, majd aludni tér. Nekünk természetesen egyéb teendőink vannak még ezután is, hogy csak egyet mondjak, haza kell jutnunk.
Talán már olvastad régebben, a fórumban megörökítettük, hogy előfordulnak olyan gonosz tréfák a hazaút során, amik csak számunkra viccesek, más nem nevetne rajtuk. Ilyen volt, mikor MG-t gumipókkal rögzítettük a hátsó ülésre. De ne gyerekeskedjünk, hanem nézzük át szépen, milyen buktatói lehetnek egy szerda fél egy körüli autókázásnak.
Amennyiben két automobillal érkeztünk adásba, ami mostanában gyakorta előfordul, akkor visszafelé fej-fej mellett haladunk, csak azért, hogy át tudjunk ordítani egymásnak fertelmes ocsmányságokat, amiket nem is merek részletezni. Ezeket komolyan is gondoljuk akkor, abban a pillanatban, így arcunkra ráül az átélés izgalma. Kiabálásnál több sosem történik, úriembereknél ez természetes. Nálunk is. Viszont tény, hogy ég és föld a különbség egy ilyen ordítozás, és a pár órával azelőtti, rádió folyosóján elhangzó csevej között. Ez feltehetően azért van, mert a műsor megviseli pókháló-szerű idegrendszerünket.
Ha egy automobillal érkezünk és távozunk, persze más a helyzet. Ilyenkor fokozott felelősség hárul Kálmánra, mert nemcsak hogy vezetnie kell biztonságosan, de még e mellett kénytelen elviselni megjegyzéseinket, amiket rá teszünk. A helyzetet néha árnyalja, ha MG és köztem kirobban egy verekedés, mert épp úgy gondoljuk, ideje megmérkőznünk egymással. Nehéz vezetni egy olyan autót, amiben verekednek, gondolom.
Mikor megérkezünk a közös albérlethez, még nem ér véget a történet, hanem egy utolsó, tíz perces beszélgetés következik, a kihűlő személygépjármű mellett állva, lehajtott fejjel. Fogadkozunk, hogy a következő műsor sokkal jobb lesz, megjegyezzük, mennyire pocséknak találtuk a mostanit, és nagyokat sóhajtva elmerengünk az idő múlásán.
Kiosztunk pár autogramot, feltántorgunk a lakáshoz, hangosan jajgatva, végül mindenki elvonul a saját szobájába, lezárva ezzel életünk napjainak ezen fejezetét.