Hotel Végtelen

Írtam már Neked arról, milyenek voltak a kezdetek - a kezdetek, a hetvenes évek végén. Ez az írás most a folytatásról fog szólni, vagyis, mi és hogyan történt, miután a találkozásunk és kezdeti szárnypróbálgatásunk viharának hullámai elültek, és helyüket átadták a dolgos hétköznapoknak.
Mert ugye, bohó ifjúként persze az embert magával ragadja a diszkóláz, de ahogy cseperedtünk főfele, már másképpen alakultak a dolgaink. Alakultak másképpen egy fenét. Mindent ott folytattunk, ahol a hetvenes években abbahagytunk, sőt, abba se hagytuk. Lehet, hogy a csillogó stroboszkóp fénye alábbhagyott a világban, de attól mi még éltük a már leírt életünket ugyanúgy, vagy majdnem ugyanúgy.
Továbbra is együtt laktunk, egy nagy albérletben - mind a mai napig. A bútorzat persze olyan volt, mint akkoriban a többi, de ez nem volt lényeges, széken és ágyon kívül sokat nem használtuk. A rock and roll élet kerített minket hatalmába, a diszkóláz elmúltával. Ebben a fél dekádban Kálmán tobzódott leginkább. A motorosbandája élén úgy érezte, ez az ő ideje, most éli élete legszebb napjait. És ez így is volt! Gábor változatlanul hordta fel adás után és előtt a lányokat, ám trapéznadrágját és csillogó fehér diszkóruházatát komor bőrszerkóra cserélte, mindenféle átmenet nélkül. Én magam, a folyosón állva, a három szoba találkozásánál semmit sem vettem észre a változó időből, hiszen a kiszűrődő hangok ugyanolyanok voltak, mint korai találkozásunk első perceiben. (Talán csak Gábor szobája felől harsant fel egyre többször a „Mondd a nevem! Nem hallom! Mondd a nevem!” kiáltás - mert néha kell a romantika.)
Nagyon futott a rádiós szekér, a 80-as évek kétségtelenül legnagyobb hazai sztárjai voltunk, sőt, hírünk külföldön is elterjedt. Egyes, meg nem erősített információink szerint Gábor például harmadik helyen végzett a Time magazin people of the year szavazásán, ’86-ban. A kilincset egymásnak adták a külföldi újságírók, amíg meg nem elégeltem a dolgot, nem szeretem ugyanis a nagy nyüzsgést, felhajtást. Jöttek kis taknyos amerikai gyerekek is, mind tanulni akartak tőlünk. Az egyiket nagyon megsajnáltam, mert rosszkor állt rossz helyen, és pont belátott MG szobájába, amikor… nos, tudjátok, sejthetitek mit látott. Howard Sternnek hívták, állítólag két évig dadogott utána.
Az egyetlen dolog, ami változást hozott, az a balatoni nyár volt. Rákaptunk a feelingre, és kihelyezett műsorainkat a Nagy Tó partja mellől sugároztuk. Emlékszem, május közepén beszálltunk egy Zsukba, és leszáguldottunk a magyar tenger partjára. Balatonfenyvesre.
Óóh, mennyi kedélyes beszélgetést csenderítettünk le a járgányban!
-Kálmán! Mi van Veled, ember? Dúdolsz mint egy popsztár!
- Jaj, gringó, napfény járja át a szívem újra, csak egy szál bikinit hoztam el az útra, újra érzem a balatoni lázat, Budapest várhat, míg vége van a nyárnak!
A sok német turista és a nemzetközi kari-erünk kedvéért németül is vállaltunk hírfelolvasást, bár egy mukkot sem tudtunk az említett nyelven. Ez senkit sem zavart.
A közelgő rendszerváltás szelét megérezve, már egyes fiókokban ott lapultak különböző, majdan induló kereskedelmi rádiók tervei. Mondanom se kell, hogy mindegyik portfolio ránk épült; igen, nem lehetett figyelmen kívül hagyni minket, ha rádióműsorról beszélt az ember. Akkoriban kezdte ránk aggatni a közbeszéd a „Budapest egyetlenegy kultműsora” titulust. Kérem, ne szépítsük, beépültünk a popkultúrába. A nyolcvanas évek egy nagy rohanás volt számunkra, a vészesen közelítő jelen felé.
A reggeli és az esti adások után, a sok ajándékkal megpakolt Zsukban hazafuvaroztuk a zsákmányt, majd a bárszekrényben turkálva lecsüccsentünk minden este közösen, és megbeszéltük a világ dolgait.
És esténként ringató tengerről daloltunk altatót.

A két részes múltidéző cikkünket ezennel le is zárom, hamarosan arról olvashattok rendhagyó blogunkban, hogy milyen a jelenünk, hogyan élünk, és ez mennyit változott a hetvenes évekbeli, szupercsapattá válásunk óta.