Hotel Végtelen

Igen, adás alatt néha elhangzik a címadó mondat, de ha nem így hangzik el, akkor is sokszor előfordul, hogy elmegyünk zenélni. Ennek így sok jelentősége nincs, és azt is nyilvánvalóan tudja mindenki, hogy ilyenkor nem mi zenélünk, hanem különböző együttesek, de nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy nem szeretnénk, ha a műsor életében aprónak tűnő, ugyanakkor igen fontos mozzanatokról lemaradnátok. Hiszen az adás közbeni szüneteket Ti sem úgy képzelitek el, gondolom, hogy ilyenkor kivonulunk a folyosóra, és csendben, szótlanul bámuljuk egymást. Jól gondoljátok, máshogy történik.
Hangosan bámuljuk egymást. Kihasználjuk ugyanis azt a lehetőséget, hogy az addig eltelt témákról önfeledten, mindenféle szalonképesség nélkül elmondjuk a véleményünket. Természetesen ezt adás alatt nem tehetnénk meg, egyrészt mert ugye, máshogy beszél az ember a tejtestvéreivel, mint párezer embernek a rádióban, másrészt tudjuk, hogy szavaink megzavarhatnák a nyugalmat, és epilepsziát okozhatnának. Röviden szólva, kendőzetlen véleményünk káromkodásnak hathatna.
Ilyenkor döntjük magunkba az ébresztőitalnak alkalmazott kávékat, illetve az egyéb táplálékokat, amiket zsákmányoltunk az aktuális technikus kollegáktól; valamint a többi műsorvezető névre szóló fakkjait is ebben a pár percben kutatjuk át „Ugocsa non coronat!” felkiáltásokkal tarkítva.
Amikor az automatika jelzi, hogy 10 másodperc múlva adás, akkor elmegyünk még pisilni, megfenyegetjük egymást, és peckesen visszavonulunk adást készíteni.
Nektek.