Ejtettünk már szót arról, hogy hogyan telnek a hétköznapjaink. Most arról írok egy keveset, hogyan keletkeztünk mi, akiket Ti többnyire a rádióból ismertek. Nem a fogantatásunkra gondolok persze, hanem arra, hogy mikorra datálódik csapattá válásunk, és hogy milyen évek voltak azok. Úgyis tél van, és ez az elmerengő, múltba-révedő időszak, különösképpen nekünk, mert kétharmadunk téli depresszióban szenved.
Így, itthon ülve, és teát kortyolgatva könnyen jönnek az emlékképek. Mennyire sok! Emlékszem, a kétezres évek elején…nem is, valamikor 1979 körül ültünk először mikrofon elé közösen. Nekem még a hajam a derekamat verdeste, Gábornak bajsza és mikrofonfrizurája volt, Kálmán pedig az óriási motorján érkezett adásba, és akkoriban a csapból is a Stayin alive szólt, a Bee-geestől. A trapéznadrág alapfelszerelésnek számított, a szombat esti lázzal orvoshoz fordulókat pedig kiröhögték. Ha este volt műsorunk, utána egyből a zselészoba felé vettük utunkat, felkentünk a hajunkra egy kiló Grease-t, és irány a diszkó… Diszkó. Ez a szó ma mást jelent, mint akkoriban, nagyon mást.
Vonatkoztassatok is el mai ismereteitektől, és figyeljetek rám, elmesélem, mit jelentett ez a szó a hőskorban. Mindent… a helyet, ahol éltünk, a táncparkettet, azt, hogy bármikor megyek a bárpulthoz, ott találom a Kálmánt, a motoros bandájával, és ha balra nézek, egy tapsoló tömeg közepén még mindig az a ritmusbajnok mozog, akit ma MG néven ismertek…
- MG, kérsz valamit? Koktélt, sört, bármit?
- Nem, még táncolok, érzem a ritmust!
- Jól van akkor, csókkirály, Te vagy a bajnok! Aztán mutasd meg nekik!
- Köszi, gringó!
Még hallottam, ahogy a szerencsés tupír-frizurájú lány fülébe súgja, hogy Nika se perimeno…
Csodálatos éveket töltöttünk így el, reggel - este adás, utána-előtte diszkó. Természetesen együtt laktunk, ahogy ma is, de ez különösebb gondokat sosem okozott. Elfogadtuk, hogy Kálmán maxra tekeri a hangerőt, ha gitárján gyakorol. MG hangosan… na, tudjátok, mit csinál hangosan… nem egyesével hordta fel a lányokat, és rendszerint nem fogta vissza magát, ha élvezte, amit csinált. Én pedig a három szoba találkozásánál, a folyosón elégedetten csettintettem, ha balról és jobbról is a fentebb említett hangok különös keverékében álltam - magamban elkönyvelve, hogy másnap is remek adás lesz ebből.
Az lett.
Rajongókban nem volt hiány a hetvenes évek végén. Ne sértődjetek meg, de a „rajongás”, mint fogalom, akkoriban teljesedett ki. Tudjuk, érezzük, hogy ma is szerettek minket, ám ott és akkor az mást jelentett, egészen mást. Volt, hogy nem tudtunk kijutni a stúdióból, annyi csokor virággal vártak akkori hallgatóink; (A Ti szüleitek is lehet, hogy köztük voltak, kérdezzétek csak meg otthon!). A csokor virág mellé drága ajándékok kerültek, és mert tudták, hogy pénzt sosem fogadnánk el, ravasz módszert eszeltek ki a rafkósabbak - szájon át, csók közben lökték át a tízeseket és húszasokat nekünk. No igen, szabadabban és tágabban értelmezték rajongóink a „szeretjük a műsorotokat” kategóriát.
Olyan gyorsan tüntek el az évek, mint esőben a könnycsepp, és minden, ami színes volt, mára átalakult, fakó lett, de még valahol mindig tart, soha nem ér véget. És esténként ringató tengerről daloltunk altatót. Én ezekre emlékszem jólesően.
Minden majdnem így történt.
