Hotel Végtelen

Kálmán távozásával sok dolog megváltozott életünkben, mind a hétköznapokat tekintve, mind műsorilag. Persze, volt, aki átlátott a szitán, és pontosan tudta, hogy Kálmán távozása csak egy szimbolikus dolog volt, valójában nem is ment olyan messzire, sőt, továbbra is együtt lakunk hárman, a régi stáb, a Bp., Kottáner Ilona tér 2. szám alatti lakásban. Viszont a műsor változott, és a változást Vilmának hívják. Elemzések ezreit tekintettük át, műsorvezetők százait hallgattuk meg, így esett Rá a választás. Egész pontosan ment a folyosón, és szóltunk, hogy jövő héttől jönnie kellene. Mivel a rádióban lévő hierarchia csúcsán állunk, nem volt kérdés, hogy igent fog mondani végül, de arra is felkészültünk, ha esetleg nem mondta volna pontosan az általunk elvárt mondatot („Szeretném mondani, hogy kategorikusan kijelentem, hogy IGEN, uraim!”). Szerencsére Vilmával remekül megértjük egymást, noha kétségtelen, hogy az adás előtti órák történéseiben változás állt be. Hogy csak a legelterjedtebb dolgot említsem, ami köztudott: a téma kitalálása ezek után nem a wc-n történik. Hihetnétek, de tévednétek. Ugyanúgy a wc-n történik. Akadályt jelent ugyan, hogy a három műsorvezető nembeli eloszlása már nem annyira homogén, viszont nem véletlenül vannak erős hangszálaink (mikro-szinten), és szarul dolgozó kőműveseink (makro-szinten), és a kettő kombinációját nevezzük úgy szakkifejezéssel, hogy „áthallatszik a falon, amit üvöltünk egymásnak”. Így kommunikálni nehézkesebb, mint ha egy helyiségben lennénk, valamint hülyén is néz ki, és az is igaz, hogy ha kijönnénk a wc-ről, akkor normál hangnemben cseverészhetnénk, de a szokás az szokás. A hagyományoknak azért vagyunk a szolgái, hogy szabadok lehessünk, ahogy tartja a régi norvég mondás.
Így az eddig megszokott programjaink kibővülnek a kiabálós résszel. Ettől eltekintve estéink a rádióban nagyon hasonlatosan zajlanak az eddigiekhez. Vilma benne van az egyérintős játékban, valamint most, hogy a legerősebb közösséghez csatlakozott, a többi kollega űzéséből-hajtásából is kiveszi a részét. Persze,vannak még olyan pontok, ahol a több éves ismeretség hiánya visszaüt, ilyen az például, hogy mindig őszinte, érdeklődéssel vegyes aggódással reagál Viora olyan, elfúló hangon előadott mondataira, hogy „Vilma… nagyon rosszul vagyok”. Valójában Vió sosincs rosszul, de idő kell ahhoz, hogy a kitűnő színészi beleéléssel előadott mondatait el tudjuk engedni a fülünk mellett. Aztán kitalál újakat.

Közvetlenül adás előtt beiktatódott még egy napirendi pont, az pedig a Kálmán szidása. Teli szájjal, teli torokból, minél zaftosabban, ami a csövön kifér, csak hogy jókedvünk legyen.

Hát, így telnek mostanában életünk napjai Vilmával, de most már haladunk is tovább, szervusztok. Alázatos szolgáitok vagyunk.