Sziasztok.
Felhívásunkra, melyben megkértünk Titeket, ugyan írnátok nekünk pár sort, érkezett néhány iromány. Ezeket folyamatosan közzétesszük az oldalon, hogy lássátok, nem vagyunk hernyók.
Alant következik Holdkorong írása:
Úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna, pedig nem. Épp FPS-eztem egy este, egy idegen bolygó szürreális díszletei között ugrálván a gyér gravitációban, rádiót hallgatva, amikor váratlanul telítődött a szervezetem az épp behangolt adóval, így keresni kezdtem egy megfelelőbbet. A harmatgyenge sávok közt bolyongva az egyik frekvencián harsány röhögés fogadott. Ez elfogadható kompromisszumnak tűnt, lőttem tovább az űrlényeket. A röhögésből három műsorvezető - az utolsó három rádiós hős - bontakozott ki, és kellemesen tapasztaltam, hogy műsoruknak még értelme is van. Sokat mókáztak, ám közben okos dolgokat mondtak a párkapcsolatról, mint olyanról. Ez volt a Budapest Rádióban a Partizánbál című műsor, ami hiányzik az éterből, holott nem kellene, hogy hiányozzon. A három kedves csirkefogó hamar kedvenccé vált, és ráhajtottam, hogy hétről-hétre hallgassam őket. A kései időpontnak hála sok belealvás lett a dologból, de hát ilyen a szelaví, ahogy a művelt francia mondja. A világháló csodájának köszönhetően felvettem a kapcsolatot MG-vel, és elmentünk kirándulni. Akkor épp olyan kattanásom volt, hogy megtanulok tábortüzet gyújtani. Bizonyára nem egy ördöngös feladat, de mifelénk, Óbudán, nem nagyon gyakorolják az emberek. Az lett volna részemről az első alkalom. Mindenféle túlélési kézikönyvet elolvastam, s méltán éreztem úgy, hogy az elméleti alapokat elsajátítottam. Átvágtunk méhészeten, kukoricatáblán, erdőn, és egy idő után úgy gondoltuk, ideje megsütni az elcipelt szalonnát. A rőzsegyűjtés gyorsan ment, hangsúlyozom, erdő ölelt körbe bennünket. Nekiálltam tudományos alapokon, papír, vékony ágak, kapjon levegőt az a tűz. Már épp olybá tűnt, lehet belőle valami, amikor MG „jó lesz az már, vazze!” felkiáltással rádobta az összes combvastagságú faágat. Ez a momentum végzetesnek bizonyult. A lángok fibrillálni kezdtek, majd menthetetlenül elhaltak, fújhattam őket teli tüdőből. Végül kiültünk a völgy szélére, és azonmód nyersen zabáltuk meg szalonnánkat és hagymánkat, ahogy Isten megteremtette. Biztos jó lehetett a PH-értékünk utána. A semleges kémhatáshoz köze nem volt, de még órákig nem jutottunk nőhöz, hogy letesztelhettük volna, milyen gyorsan dobja ki a taccsot szájszagunktól. Egy szó, mint száz, daliás idők voltak. Viorának adás előtt, egy kávézóban lettem bemutatva. A legendának, Margó mamának tettem egy kisebb szívességet, és amikor már harmadjára mondta be adásba, hogy húzzak le találkozóra, mert megismerne, 
megtettem. Ilyen alkalmakkor futottam össze megannyi őshallgatóval, akiknek őrzi még hangját a viaszhenger. Vadri, Bastard Joe, Ihar, és még sorolhatnám. Kálmánnal is egy ilyen alkalommal szembesültem. Mennyi melák. Egyik sem az a harckocsizó típus. Addigra már az eredeti rádió elhalt, és a Pont FM vette át helyét, melynek profilja a rockzene volt, és ez nekem nagyon megfelelt. A stúdió, hogy, hogy nem, épp egyik kedvenc túraösvényem torkolatához épült, a Budai-hegyekben, és nyári estéken, amikor kirándulni indultam, elhaladva és a kertbe benézve láthattam olykor például MG mással nehezen összetéveszthető tömegét, miközben a stáb vadul partizott. S miközben az emelkedőt másztam, a Pont FM-et hallgattam fülesen, a fák közt, várva, mikor öklel hátba meglepetésszerűen egy vaddisznó. Aztán financiális okokból, népszerűsége csúcsán, megszűnt a Rockrádió. Vele a műsor is; lehetett ronggyá hallgatni a netre fellőtt huszonvalahány adást. De hamvaiból főnixként éledt újjá, tragikus hirtelenséggel. Ez a Hotel Végtelen. Hallgassátok.
